Keveset írok Neked, keveset beszélek Veled, ritkán, és mindig túl röviden.
Gyakran levélírás közben, vagy a telefon után nyúlva félúton valami késedelmet nem tűrő önkényes csekélység a fátyolomnál fogva elránt, közben zihálva azt kiabálja, hogy majd később foglalkozom Veled.
Aztán vannak olyan napok, hónapok, évek, amelyeket csak az ingázó ünnepeknek köszönhetően lehet számon tartani.
De nap mint nap térdet hajtok és megállok azon a helyen, ahol majd örökre lennem kell - az élő Úristen orcája előtt.
Szélesre tárom előtte a szívemet.
Ott Neked is helyed van, ez a Te örök tulajdonod.
Úgyhogy az Örökkévalóság sugarai alá helyezlek, hadd tápláljanak téged ugyanúgy, mint engem.
Nem feledkezem meg rólad.
Veled, aki számomra az Örökkévaló ajándéka vagy, veled együtt vagyok jelen az Isten előtt.
Nézem a dicsőségedet és örülök, mert az irgalom fénysugarai alatt egyre ragyogóbbá válik.
Így van ez,
egyelőre a Megtestesülés nagy rejtekében, a csönd egy igaz pillanatában.
Azután ismét rohanásban, mintha külön lennénk, más-más ösvényeken járva.
De mégis magammal viszem a szívemet.
És vele együtt a reményt, hogy a Forrásból nem csak magamnak, de neked is merítek.